Írta: M. Szlávik Tünde

17 évesen, a hosszú, összefogott hajával olyan volt, mint egy szamuráj, csak a keresztben álló kard hiányzott a hátáról

Édesanyám gyakran mondogatta, hogy a Jóisten akkor a legkegyetlenebb, amikor teljesíti a kívánságainkat...

Gyerekként annyiszor szerettem volna láthatatlan lenni. De nem így képzeltem, hogy közben autóban ülök, egy laza délutáni dugóban, s a járművel egyszerre válok köddé. Pedig biztosan nem látnak a többiek, másként nem vágnának ki elém indexelés nélkül, nem lihegnének a nyakamban, nem állna senki az oldalamba a körforgalomban. Minden alkalommal megdöbbent, mennyire nem a közlekedési szabályok, hanem az erősebb kutya elve érvényesül az utakon. Nincs itt szükség az én udvariasságomra a betorkolló mellékutcáknál, akkor is kivág elém, ha a fél anyósülést is elviszi. Velem valahogy csak a nők meg a jómunkásemberek előzékenyek, a BMW-ben ülők átnéznek kis öreg autómon. Pedig ha tudnák, micsoda műszerem van nekem ebben! Lefelé pöccintem, balra pislog, felfelé lököm, jobbra jelez – ez gyárilag hiányozhat az övékből. Vagy ha mégis lenne, a BMW-sek Nagy Kézikönyvében vastag piros betűkkel szedhették rögtön az első sorban, hogy „Az irányjelző használata súlyos és visszafordíthatatlan impotenciát okoz.” Amúgy is kicsi, még játékos se legyen? – nézek át együttérzően a tokától bokáig tetovált izomkolosszusra, s fékezek, mert érzem, hogy két másodpercen belül már az én sávomban, előttem fog tovább haladni.

Azt hiszem, megint 110 felett járhat a pulzusom…

Üzenetem jött. Ha akarnám, sem tudnám megnézni szemüveg nélkül. Akkor a készülék, mint egy válaszfal-tégla, de a betűméretet nem lehet hatpontosnál nagyobbra állítani. Cifra nyomorúság… De vezetés közben amúgy sem telefonálunk, mert nem foghat a macska egyszerre kint s bent egeret. Duplán kell figyelnem, mert engem továbbra sem látnak.

A gyerek még nincs a megbeszélt helyen, nincs üres parkoló, megyek egy kört, míg ideér.

Három lámpa állja utam, míg megkerülöm az épületet, közben felszabadul egy hely. Tolatva állok be, férjem megdicsérne, ha látná.

Jön már az én drágaságom! Megfontolt, egyenletes, súlyos léptekkel. Mondjuk, én azzal a tripla soros acéllánccal az oldalamon csak görnyedten sántikálnék így négy óra felé, de neki meg sem kottyan. Fekete farmer, fekete cipő, táska és metálbandás póló. Nem emlékszem, melyiket vasaltam neki reggel. Bár a zenekarok nevét képtelen vagyok megjegyezni, úgy azonosítom őket, hogy baglyos, cápás, nagy koponyás, abortált csontvázas, sárga vagy lila apokalipszises… Látom már, látom, ez az egy, amit tudok: a Leanderes, amin a nemzetközi kígyófesztivál van.

Még nem vett észre. Most kellene gyorsan lefotózni, amíg nem tud róla. De nem lehet, nem szereti, hiába fogadkozom: nem teszem fel a közösségi oldalra, csak nekem kell, hogy amikor már ennél is öregebb leszek, tudjak nosztalgiázni, hogy 17 évesen, a hosszú, összefogott hajával olyan volt, mint egy szamuráj, csak a keresztben álló kard hiányzott a hátáról.

Egy sörösdoboz akadt az útjába, rúg rajta párat, kisgyerekes anyuka bámul rá felháborodottan – addig nem zavarta a szemét, amíg ott ácsorgott mellette? Azt meg már nem látja, ahogy Misa rálép a dobozra, majd bedobja a kukába. Olyan fura ennek a gyereknek az arca… A zsinór sincs a fülében, talán bent felejtette a padban a fülhallgatóját. Már csak egy zebra, és itt van. Nem az a messziről integetős típus, egy szemvillanása sem árulja el, hogy ő is lát. Valahová a távolba néz. A forgalom zaján át is hallani vélem a léptei ütemére csörrenő láncszemek hangját. Ismeri a lámpaváltásokat, a zöld villanására már indul is felém. A járdaszigetről óvatosan lelépő öregasszony szemmel láthatóan jobban a mellkasához szorítja a retiküljét. Ez nagyon fáj. Ennyire nem lehetnek vakok, nézzenek már abba a tiszta arcába!

Nem ad csókot, csak végigsimít a karomon. Rágja valami, furán feldobódott. Persze semmi nem volt a suliban. Nem szokott lenni. Az ország egyetlen iskolájában sem történik soha semmi. Vagy csak rosszul kérdezünk…

A TESCO-nál járunk, amikor eszembe jut az üzenet. Megnézi a telefonomat, a nagy írja, hogy hamarabb végzett. Újratervezés. A körforgalomnál visszafordulunk. Utálom csúcsidőben a Sóstói utat, az egyetemnél őskáosz, Harry Potter ismét ránk dobta a láthatatlanná tévő köpenyt. Most, hogy társaságom is van, csöndes helyszíni tudósítást tartok.

– Szar dolog lehet vaknak lenni – jegyzi meg hirtelen, kamaszos, nyers szókimondással. Helyeslek. Várok. Keresi a szavakat a suliba járó világtalan gyerekről, aki előtte ment az úton egy kislánnyal. Egy lámpa–zebra nélküli kereszteződésben a lány átsétált, a vak gyerek meg hiába kiabált utána, a lány csak a telefonját nyomogatta, semmit sem vett észre.

– Anya, nem tudtam, mit kell csinálni. Hogyan kell segíteni. Gyorsan léptem kettőt, megállítottam az autókat, erre elindult. Mentem utána, vigyáztam rá. A kereszteződésben odaálltam mellé. De hogyan kellett volna még?

Biztosítottam róla, hogy a legjobban cselekedett. Legközelebb álljon a gyerek mellé, mutatkozzon be, mondja, hogy egy iskolába járnak, s kérdezze meg, szüksége van-e segítségre. Akkor nem maradnak benne kételyek. De nagyon büszke vagyok rá!

– Olyan voltam, mint Batman – vigyorodott el megkönnyebbülten, s arra gondoltam, valóban jobban illene rá a fekete maszk és köpeny, mint a tiritarka Superman kezeslábas a kívülre vett alsógatyával.

A parkoló autók végében állok meg egy percre, míg ideér a nagy. Nem vagyok elfogult a gyerekeimmel, de ahogy Bence lépked felém, száz méterről megpillantom csillagszeme sugarát, szégyenlős mosoly játszik a szája sarkában – mint egy ifjú, görög isten. Beül hátra, fejét átfúrja az ülések között egy gyors csókra. Puha kölyökszakállában ilyen közelről gyönyörű vörhenyes szőrszálak csillannak meg.

Új csatába indul a sereg. Szeretem ezeket a hazautakat, végre hallom a hangjukat, otthon mindegyik behúzódik a saját várába. A kicsi most kezébe sem veszi a telefonját, nézi az autókat, a felhőket, az egyre színesebbé váló levelű útszéli fákat, a város határában a mezőn átosonó lókötő rókát. Mintha most először látná őket. Mintha most először látna. Pedig csak most először jutott eszébe, mennyire nem magától értetődő, hogy lát. Anya vagyok, tehát vannak szuperképességeim: olvasok a gondolataiban. Átnyúlok, egy pillanatra megérintem a kezét. Kizökken, ránéz a lovakra, s valami furcsa, vontatottan mély hangon azt kérdi:

– Miért legelnek úgy a lovak, hogy mindnek egy irányban van a feje? Arrafelé finomabb fű nő?

– Vagy arrafelé kevésbé „citromos” – jön hátulról a másik basszushang, mire a nevetéstől kissé kacsázva megyek egy darabig. Mekkora szerencse, hogy vakok nem, csak láthatatlanok vagyunk!

M. Szlávik Tünde tárcája a 90. Ünnepi Könyvhét és 18. Gyermekkönyvnapok ,,Olvassunk tárcát!" című rendezvényén hangzott el Nyíregyházán, 2019. június 14-én. Fotó: Kazai Béla.

Videóért kattintson a fotóra!

Írta: M. Szlávik Tünde

Az embert habos kakaóval ébresztgetik, napközben hájjal kenegetik, este szemkiesésig hagyják olvasni…

Jó lehet nagyszülőknél nyaralni… Nekem sosem volt részem benne. Mindkét nagymamám a faluban lakott, bő száz méterre tőlünk egyik is, másik is. Nem sok értelme lett volna a nyaralásnak. Egyszer megpróbáltam az ott alvást anyai nagyanyámnál. Estig jó volt. Futkározás a kertben a kemence körül, a girbegurba krumpli sorok között, melyek végén kezdődött a falusi temető, gyors lábmosás bádoglavórban, hideg vízben, vacsorára cukros-zsíros kenyér, mama kibontotta, majd újrafonta egérszürke haját, jóccakát. Lámpaoltás. Sötét. Vályogház szag. A kicsiny ablakon beszűrődő utcalámpafény. Idegen árnyékok a mennyezeten, ijesztő hangok a padlásról, szűnni nem akaró kutyaugatás…

Holdvilágnál hazaballagás lett a vége, macival a hónom alatt, mama zsörtölődése útközben, anyasóhajok, gondoltam, szégyen, szégyen… Nem ilyennek képzeltem… Mégis, milyennek? Nos, az embert habos kakaóval ébresztgetik, napközben hájjal kenegetik, este szemkiesésig hagyják olvasni… Valahogy így…

Az élet úgy hozta, hogy a mi gyerekeinknek sem adatott meg a nagyinál nyaralás öröme, úgyhogy Csilla húgommal egymás gyerekeit szerettük volna kényeztetni egy kicsit. Levi és Csillu kreatív, jó fejek, akik kinőttek már a nemtudommitrajzoljak és a senkisemakarvelemtársasozni korszakból. A medencét is beüzemeltük érkezésük előtt, napközben tehát remekül elfoglalták magukat. Este ugyan okozott némi fennakadást az eltérő bioritmus, mivel én este 10 után alva járok, de túléltük az első éjszakát. Azt hiszem, Misa aranymondása remekül illik Levi helyzetére: „Szörnyű éjszakám volt, háromszor is felébredtem, és csak kétszer aludtam vissza…” A többit borítsa jótékony homály az egy és két óra között anyának írt esemesekkel együtt, nem szeretném kibeszélni a gyereket, amúgy is M. Szlávik-tárcákat olvasott hajnalórán, jövök neki eggyel…

A hájjal kenegetés és a szemkiesésig olvasás programpontok tehát kipipálva, hátra van a habos kakaó, meg általában a napi többszöri étkezés szorozva négy gyerekkel. Az evés azért nem egyszerű kérdés, mert a két fiam még véletlenül sem kérné egyszerre, egyidőben ugyanazt, Csillu bizonyos ételeket a fogszabályozó miatt nem ehet meg, Levi pedig az utóbbi években átállt a fényevésre, s egyébként is vegetáriánus az egész Csilla-család. 

Nem akarunk gondot okozni, mondták első reggel a gyerekek, jó lesz a pirítós. Nosza, ez a világon a legegyszerűbb, gondoltam, s csak egy picikét tévedtem. Mivel otthon a kenyeret a pirítóban készítik, itt inkább a vaslapon sültet választották. Kikészítettem hát a tegnapról maradt, kissé már szikkadt és a ma reggel vásárolt, puha kenyeret, sajtot szeleteltem, megmostam a paprikát, uborkát, addig melegedett a gázon a vaslap.

Levike friss kenyérből, enyhén megpirítva, sajttal és hámozott, karikára vágott kígyóuborkával szereti a pirítóst. Egy elég, de kettévágva. Csillunak mindegy volt, mennyire pirítom meg, de mindkét szeletre azonnal kenjem rá a margarint, a héjára is, hogy puha maradjon, különben nem tudja rendesen megrágni. A sajtra elfelejtettem rákérdezni, úgyhogy utólag kapkodtam le a kenyérről. Persze nem uborkát vagy paprikát kért hozzá, hanem paradicsomot, de ügyesen megmosta magának, majd a fiókból remek érzékkel kiválasztotta az egyetlen kést, aminek nyomásra hátrabicsaklik a pengéje.

 Bence fiam szokásától eltérően jól megpirítva kérte, a tegnapiból, talán három szelet elég lesz, ha a sajtot pluszban még rámelegítem a mikróban. A hámozott, szeletelt uborka helyett legyen inkább héjastól csíkokra vágva, jól megsózva. 

Misa, aki tudja, hogy fogyókúrám legnehezebb része ellenállni a kísértésnek, amikor érzem a pirítós isteni illatát, hiszen hónapok óta nem eszem kenyeret, éppen ezért az apjuk pirít, én meg olyankor kimenekülök a konyhából, rám emelte mindent tudó kék szemét, és egy egyszerű vajas kenyeret kért szalámival. Azt is elkészítette magának. Hogy ne okozzon gondot nekem. Én pedig pár percre nagymamává őszültem, annyira vágytam arra a pirítósra…

M. Szlávik Tünde tárcája a 90. Ünnepi Könyvhét és 18. Gyermekkönyvnapok ,,Olvassunk tárcát!" című rendezvényén hangzott el Nyíregyházán, 2019. június 14-én. Fotó: a szerző felvétele.

A mű a szerző A Férfi illata című tárcakötetében jelent meg. Videóért kattintson a fotóra!

Írta: Kecskeméti Zsuzsa

Azt ismerem igazán, mikor az arany búza két oldalt kicsit elgörbíti a teret 

Mikor hosszú útról érkezem haza, alig várom, hogy elkezdjen tágulni a látóhatár. Ismerem, milyen az, mikor a zenit görbül. Szinte csak azt ismerem. A többit csak láttam már. Csak azt ismerem igazán, mikor az arany búza két oldalt kicsit elgörbíti a teret. Mikor gyerek voltam, nagyapám papírsárkányt csinált, és a búzában röptette nekünk. Szaladtunk, és a hajamba, a ruhámba belekaptak a kalászfejek, mintha ők is játszani akarnának. Perzselt a nap, és körülöttünk aranylott az Élet. Nagymamám mondta így. A búzát így hívta. Péter-Pálkor felszakad az élet, kisfiam, onnan számítjuk az aratást. A papírsárkány barna postapapírból volt, igazi nádból a teste, és a farkának spárgára mi köthettünk néhány újságdarabkát. Repült a felhőtlen kék égen, szabad és boldog volt, mint mi. Elfáradtunk, lehevertünk a búzában, és nevettünk, hogy majd ha jön vaddisznó, aki előttünk feküdt a meleg búzatöveken, ki fog a leggyorsabban futni.

Én ezt ismerem.

A pusztát, a szikesre száradt végtelen szabolcsi földet, ami soha nem volt terméketlen. Savanyú szőlőt termett, az igaz, de a másik nagyapám úgy megöntötte égkék színű rézgáliccal, hogy rögvest finom lett inkább, csak ne csinálja többet. Meg a tövébe temetett macskakölyök tetemek is biztos jót tettek neki, amiket – ő azt hitte, titokban – elásott oda. Azért én kötöztem rá szőlőkacsból meg pálcikából kis keresztet. Fogalmam nem volt, miért, de valahogy úgy éreztem, ennyi még nekik is jár.

Én ezt ismerem. 

A virágágyásokat, amikben krizantém termett, és vigyázni kellett rá, de azért megdicsért a nagymamám, ha át tudtam ugrani még szeptember közepén is, mikor már jó méteresek voltak a mindenszentre növesztett virgácsok. Aztán, mikor jött a hideg, jöttek idegenek is, és elvitték a gondosan őrizgetett növényeket. A garázsban kicsit olyan szag volt, mint a temetőben, ott laktak a busa fejű sárga és fehér krizantémok nagy fehér dézsákban, míg el nem adták őket. Messziről voltak csak szépek, de olyan jó lehetett magasugrásosat versenyezni felettük az uncsitesókkal, akikkel tele volt az udvar. 

Egyébként az a bizonyos aranyló élet, na, az tetszett nekem igazán. Mintha soha nem lett volna vége. Akkor is jó volt, ha nem volt sárkányozás. Nagypapám kivette a szemeket, hogy kóstoljuk meg, aztán megmutatta, hogy kell összemorzsolni lisztnek, aztán gyorsan hozzátette, hogy de nem itt a tanyán, hanem nagy malomüzemekben, még mielőtt rákényszerítettük volna egy kis őrlésre.

Én ezt ismerem. 

Meg az alföldi sokféle kukoricát, ami addig terem, míg a szem ellát, meg a napraforgóföldeket, és hogy ezek között kicsi erdősávok vannak, mert szegény őzikéknek is kell lakni valahol, ha már az erdőket kivágták, hogy az ember termelhessen rajta valamit. Aztán ismerem a katonás rendbe szedett almásokat, azokat az igazi szikkadt földű szabolcsi almásokat, ahol terem az alma júniustól októberig, és az ember nem bír végigfutni rajtuk egy megállással, mert hát itt az alföldön hely bizony van elég. És ha eluntam az almát, rögtön megismertem még a vicces nevű cigánymeggyest, a szilvásokat, ahol akár négy-öt féle szilva is megterem egy soron, mitöbb, ha nem vigyáz a gazda, egy fán is, az okos meg fosókát rak a szélire, hogy a lopós csak azt érje el. De ha már lefelé néztem, elég korán észrevettem, hogy a dinnye is itt terem nálunk a mezőn, hiába hívják görögnek. Azt is láttam hamar, hogy bizony a dinnye is lefelé görbíti a földgolyó szája szegletét, ha elég messze nézek, és néztem, ha már lehetett. És mivel néztem, hát ezt ismerem. Nagymamáim dalait, kedves szavát, finom porhavas süteményeit, nagypapáim meséit, huncut mondókáit, csendes biztonságát. Az alföld szeleit, porait, tikkasztó hőségét, hideg, kopogós nagy havait. Ismerem, ahogy zsendül a határ. Ismerem, ahogy kipattan az akác, a nyárfa levele. Ismerem, ahogy szól a szomszéd Erzsi néni, ahogy a lánygyerek is kisfiam. Nekem ez a hazám. Láttam a többit – csodaszép. Hegyek, völgyek, tengerek, tavak. Megszólítottak, rabul ejtettek, aztán egyszercsak eszembe jutott az a júniusi alma a tanyán, és hogy nem látom a végtelent. Hazahívott a térgörbítő aranyló élet. A végtelen látóhatár a szikes földön, a napraforgók, a kukoricaföldek. Nagypapám tenyerén a kis búzaszemek.

Mert én ezt ismerem.  

Kecskeméti Zsuzsa tárcája a 90. Ünnepi Könyvhét és 18. Gyermekkönyvnapok ,,Olvassunk tárcát!" című rendezvényén hangzott el Nyíregyházán, 2019. június 14-én. Fotó: Antal Krisztina.

Írta: Kecskeméti Zsuzsa

Ha szerencsém van, már legalább bugyi van rajta

Kisgyerekes anyukának lenni többek között azért jó, mert olyan élményekben lehet részem, mintha egy burleszkfilm főhőse lennék.

A reggel a kedvencem, mikor 7.45-re be kell érnem az iskolába, de előtte még Lillát el kell juttatnom a város másik végén lévő óvodába, aztán tűz vissza.

Na, az én tündér, morzsafej gyermekem óriási érzékkel teszi próbára türelmemet és humorérzékemet.

A reggeli öltözés noszogatása mintha nem is neki szólna. Lackóm általában hamarabb indul, tehát ő ebből ügyesen kimarad. Szóval Lillával ez egy élmény: én már rég felkeltem, őt is felkeltettem, reggelit csináltam, megkávéztam, megetettem a macskát, elindítottam a mosógépet vagy éppen kiterítettem a ruhát, felöltöztem, állok rajtra készen, magassarkúban, kisminkelve.

Lilla ezalatt a következő verziókban kerül elő: először nem is kerül elő, mert ügyesen elbújik valamelyikünk ágyneműjében, és vissza is szunyókál, tehát én találomra cibálom le az ágyakról a paplanokat, hátha alatta van . Szerencsére azért minden reggel meglesz.

A rucija általában ki van készítve. Mikor 12 percet üldögélt az ágya szélén, és én kínomban már leveszem róla a pizsit, pucéron feláll, a legnagyobb lelki nyugalomban elindul a mosdóba. A WC-n megoszt velünk egy kis reggeli halandzsa nyelvű áriát, majd még mindig pucéron – esetenként egy zokniban – átvonszolja magát fogat mosni.  
Itt közli velem, szinte minden nap, hogy mégsem kezd hozzá, hiszen még nem reggelizett, és hülyeség reggeli előtt fogat mosni, mert utána kell. Mindegy mit mondok, elindul reggelizni. Közben felfedezi, hogy van macskánk, és labdázik vele néhány percet, majd komótosan, még mindig zokniban leül reggelizni. Kb. itt szokta felfedezni, hogy a konyhából mesét is lehet nézni – reggel, mikor pont ráérünk erre, ugyebár –, és már kapcsolja is a tévét. Nem tudom megakadályozni, mert ekkor általában a legnagyobb iramban készülök. A hangra azért előbb-utóbb beesek a nappaliba, ahol a gyermekem – ha szerencsém van, már legalább bugyi van rajta – álldigál az asztal (tehát a reggeli) és a tévé között, és agymosást ad saját magának. Nem is látja szerintem a tévét, csak megnyitja az elméjét, és adjad neki.

Na, itt én: tévé ki, gyerek asztalhoz, legalább két ruhadarab rácibálása evés közben, ha elérem a fésűjét, akkor még a frizura projekt is beindul. Ellátom a maradék feladatok listájával – vegyél nadrágot, pulcsit, cipőt, fésüld ki a hajad, ha befejezted a reggelit, és gyere ki, befonom –, majd futás vissza készülődni.

Lillát mindez nem annyira zavarja, talán a fésülködés zökkenti ki kicsit hihetetlen nyugalmából. Tehát én rohangálok tovább, és időnként átkiabálok neki:

„Öltözöl, kicsim? Kész vagy, Lilla? Gyere Morzsikám, megfésüllek!” – Persze se válasz, se gyerek. Pár perc múlva kirohanok megnézni, általában nagyon halkan szól a tévé – mert visszakapcsolta, nem hülye, csak gyerek –, ő áll a szoba közepén nadrág nélkül, és nézi. Hallja, hogy jövök, erre felém se nézve leül, és húzgálja magára a ruhákat, velem pedig közli, hogy „öltözök, már reggeliztem”.

Na, erre nincs mit mondani. Odahordok minden ruhát, legalább felveszi – reménykedem minden reggel. Aztán eljön a perc, mikor kész vagyok, megyek érte. Ő úgy ül félig a nadrágba dugott lábbal, ahogy 5 perce ott hagytam.
Itt már nem is annyira vicces, mert már indulni kellene, de tudom, most jön a java. Tévé ki, „öltözzazonnalvagyígyviszlekmabugyibanmeglátod” ukász kiadva. Befejezem a frizura projektet, persze sietünk, tehát húzom a haját, de kb. 5 perc, és kész vagyunk. Én már csapzott a rohanástól, pedig még ki sem léptünk. Na, most jön az „ölelő projekt”, azaz mit viszek ma alváshoz az oviba ölelőnek. Általában a soha nem használt, a legmagasabb polc tetején röhögő plüssre esik a választás, tehát még vissza kell mennem, mert nem éri el.

A macska már izgatott, mert sikerült a tervezett indulás idejére elterelni a figyelmét, de már lekéstük a lehetőséget, tehát ő is ott sorakozik az ajtónál, hogy menne valahova. De hogy hova, ezt sosem értem. Egyébként a másik érdekes szokása, ha csörög a kulcs a zárban, ő szalad az ajtóhoz. Gondolom, vár valakit. Szinte minden reggel sikerül kiszöknie a folyosóra, ami kulcsra van zárva, tehát nem egy nagy kirándulás, de neki elengedhetetlen.
Szóval már cuccal, felöltözve kimegyünk, de Micike is jön, tehát őt vissza kell juttatni a lakásba. Lilla ekkor tér magához, a macska után iramodik. Nekem általában tele mindkét kezem, azt lepakolom az ajtó elé: laptop, pótruha, ölelő, táska, mazsorettbot stb. Várom az eredményt.

Általában egy-két percig kergetőznek. Ha elég ügyesek, a folyosó végén lévő egyetlen növényt, egy mérgező diffenbachiát is fel tudnak borítani.

Ez azért remek, mert Mici, a kamikaze azonnal enni kezdi a letört leveleket. Lilla igyekszik megmenteni, tehát Mici őt is megkóstolja szívesen.

A folyosón felborult virág, kiszóródott vizes föld, macska, gyerek, az összes napi cuccunk és én. A virágot felállítom, macskát felnyalábolom, bedobom, és igyekszem hamarabb bezárni az ajtót, mint ahogy ő kijön, összeszedem az összes cuccomat, a gyereket, aki általában a még önmagában is futkorászik tovább. És ekkor elindulunk végre. Hihetetlen.

Azért van még néhány extra aduja a gyereknek, ezt a legtöbbször az óvoda előtt a parkolóban dobja be, 7.30 körül:

– Jaj, anya elfelejtettem, hogy hozni kell szőlőt az oviba, mert szüreti ünnepség van.
– Mikor?
– Ma.

Vagy:
– Anya, lehet hozni virágot, és elültetjük.
– Milyen virágot? Muskátli jó lesz?
– Persze. Hoztál?

Vagy:
– Jaj fenn hagytam az ölelőmet, vagyis otthon. Bocsi! – és mosolyog.

A kedvencem:
– Anya, nem az én óvó nénim van itt.
– Nem baj, játszol egy kicsit, és már itt is lesz.
– Jó – hatásszünet –, te is gyere, van LEGÓ.

Kecskeméti Zsuzsa tárcája a 90. Ünnepi Könyvhét és 18. Gyermekkönyvnapok ,,Olvassunk tárcát!" című rendezvényén hangzott el Nyíregyházán, 2019. június 14-én. Fotó: Kazai Béla.

Írta: Kulcsár Attila 

Itt mindenki törzsutas, ismerik egymást

Gedeon mindig nagy utazó volt. A gimnáziumba bejáró egyetemistaként kezdetben hetente, majd havonta megtette a 270 kilométert oda-vissza, a fővárosig. Amikor középvezető lett, már a cégközpontba kellett felutaznia, értekezletekre, beszámolókra, konferenciákra. Egy efféle felugrás akkor négy óra utazást jelentett csak oda, egy-egy értekezlet pedig néha két óráig tartott, egy konferencia négyig is. A pesti vízfej így működött régen, a személyesség a csapatépítés része volt.

Diákként autója nem volt, később se szeretett a vállalati kocsival utazni, mert mindig beült hozzá egy-két kolléga, azt el kellett fuvarozni ide, oda, aztán megvárni itt, ott. Visszaszokott a vonatra. Ott az ember fel tud készülni a beszámolójára, olvasgathat. Az étkezőkocsi volt erre a legalkalmasabb.

Mert ezek a mai nagyteres kocsik kriminálisak. Mindig van egy vidám társaság, akik vicceket mesélnek, és nagy hangon röhécselnek. Van néhány nagyothalló nagymama, aki folyton telefonálgat a lányának, hogy hova jöjjön ki elé kocsival – már elhagytuk ezt az állomást, most meg itt állunk… Ha meg egy nagy combú nővel hoz össze a MÁV, aki betolja a térdét a lábad közé, ne gondolj szexuális zaklatásra, csak nem fér el a bőröndjétől, amit az ülések között tárol.

Mindig van egy szomszéd, aki átkönyököl a karfán, biztos egy karrierista, aki itt sem tudja abbahagyni szokásait.

Legtöbbször felszáll egy unatkozó család is, és azonnal elkezdenek reggelizni. Csirkecombokat kolbásszal, uborkával, és végigeszik az utat. Meg is kínálnak: egyen már maga is, nem szép a sovány ember, de nem szereted a tápos csirkét.

Az se jobb, ha a szomszédod vegetáriánus. Nyúlajkával egész úton egy jégsalátát rágicsál.

Aztán azok a gyakori álldogálások, késések. Senki nem mond semmit, lassan jó volna még egy kávé. Megint egy gázolás? – kérdezed. Aztán beszól egy politizálós. Itt mindenki József Attilának képzeli magát. Ahhoz kevés egy vonat alá bújás. Mindennek ez a kormány az oka.

Gedeon már azonnal  az Utasellátó kocsiba szállt fel, nem a helyére. Ott kényelmesen elüldögélhetett. Megevett egy mangalicaszalonnás rántottát, visszafele egy sört, és négyszemélyes asztal mellett is zavartalanabbul utazott. Azt a típust szerette, amelyen bárpult is volt. Ha társalogni akart, odament a kávézóhoz, ott ő választotta ki, hogy kivel cseveg.

Amikor a MÁV kivonta a forgalomból a büfékocsikat, a törzsvendégek felháborodtak. Kérdezték a kalauzokat, hogy mi az oka. Így olcsóbb, meg mindegyik kocsi az – válaszolták –, de a WC ingyen van.

Gedeon, amikor nyugdíjba ment, megoldotta a problémáját. Vett a vasúttársaságtól egy leselejtezett étkezőkocsit és 15 méter sínt. Az állomásuk előtti téren ráemeltette a sínpárra a vagont, és szépen felújította. Az egyik oldalán lett az indulási ajtó, a másikon az érkezési, a végére kapcsolt egy TOP-TOJ illemhelyet, hiszen sört is akart árulni. Persze belső bejárattal, mert uraim, ez nem nyilvános WC.

A régi utasok közül sokan odaszoktak. Kijöttek kocsival a rokonok elé, a vonatok manapság mindig késnek, beültek addig, aztán meg ottfelejtették magukat. A gyerekek bosszankodva hazamentek busszal.

Máskor meg, akik lekésték a vonatukat, azok ültek be a következőig. Jó volt itt nosztalgiázni. Igaz, hogy csak kétféle étel van. Sonka tojással és tojásos szalonna, de az pont elég. Akinek Gundel-palacsinta kell, menjen a Gundel étterembe, akinek BIG-MAC, az meg a McDonald’sba.

Volt, aki régen is itt szeretett ismerkedni. Leült egy kétszemélyes asztalhoz.

– Már megint késünk, ezek a korszerűsítések borzasztóak. Pedig oda kell érnem időben Kisvárdára, válóperes tárgyalásom lesz.

– Nem késik – szól bele a másik utas –, és ez a vonat most Pestre megy.

– Jaj, bocsánat, akkor eltévesztettem, de honnan ismerem én kiskegyedet?

Van, aki sohase vett helyjegyet, csak fellépett az Utasellátó kocsiba, a kalauzt meghívta egy sörre a végállomásnál, és el volt intézve.

Márió is, a brazil gépsorból, még a fekete vonatok idején szokott ide. Rendes gyerek:

– Tesókám igyál meg velem egy Colát – szólítja meg ő is a jegyszedőt. – Ne bántsad a cigányokat, van jegyem is. Nélkülünk kihaltak volna már a magyarok.

A tűző nap elől az egyik oldalon a redőnyök mindig le vannak húzva, a másik oldalon a park fái árnyékolnak, de ide nem a tájat nézni ülnek be az emberek.

A kalauz pincérnek van öltözve: a menetrend szerint kimegy a konyhába, és bemondja:

–„Hamarosan Cegléd állomás következik. Leszálló utasainknak köszönjük, hogy az Utesellátó járatát választották!” – Néhányan leszállnak, de jönnek újak is.

Gyakran utazik rajta az alanyi költő, akinek csak itt van ihlete. Sok tépelődés után kész is a legújabb verse: „Egy gondolat bánt engemet, az egyszeregy mért mindig egy?”

Van, aki azért száll fel, mert egyszer hallott egy viccet, de elfelejtette a poénját, és hátha ismeri valaki. Kérdezgeti a pultnál, ki ismeri azt a viccet, hogy két szauna beszélget. Téged miért zártak be? Gőzöm sincs. ..

– Nekem sincs – mondják neki legtöbbször, de azért ide jár, mert egyszer csak elmondja neki valaki a csattanóját.

Itt mindenki törzsutas, ismerik egymást:– Túl vagy a csípőprotézisen? Na, hála Istennek! És a gyerekek? Meghalt a feleségem. Na, hála Istennek…

A zárórakor a kalauz bemondja, hogy hamarosan Nyíregyháza következik, végállomás. Leszálló utasainknak köszönjük, hogy fennhagyhatják csomagjaikat. Holnap őrizetlenül is megtalálják.

Egyszer én is ottfelejtettem a kézitáskámat a fogason. Benne volt a bankkártyám és a memóriakártyám. Egy hét múlva is megvolt. Itt senki nem lop. Minden emlék megőrződik.

Kulcsár Attila tárcája a 90. Ünnepi Könyvhét és 18. Gyermekkönyvnapok ,,Olvassunk tárcát!" című rendezvényén hangzott el Nyíregyházán, 2019. június 14-én. Fotó: Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár.

Írta: Borbély Balázs

Remény a szerelemre, a boldogságra, esetleg mindkettőre

Május éjszakája az év egyik legszebb éjszakája. Május éjszakája (azaz „május ieccakája” – ahogy Szatmárban mondják) az április harmincadikáról május elsejére virradó éjszaka. A szerelmesek igazi ünnepe. Nálunk nem Valentin napozott senki régebben, azt sem tudtuk, vagy tudták, hogy Valentint eszik vagy isszák. Gondolom, ha már választani lehetett volna, akkor minden bizonnyal inkább isszák.

Május elsejére virradni valami különleges érzés volt valamikor. Kinek miért. A lányoknak a májusfáért, a szerenádért, a májusi kosárért. Májusfát szinte minden lány kapott, aki kimaradt, az szégyenben maradt. A legények azért általában voltak olyan gálánsak, hogy még a legcsúny…, a legkevésbé gyönyörű lányok háza előtt is díszelegjen egy feldíszített fa, kifejezve azt, hogy a remény mindenki számára megadatott. A remény a szerelemre, a boldogságra, esetleg mindkettőre. Azt mondják, egyik hozza a másikat, vagy a másik az egyiket. Nemcsak a baj nem jár magában, hanem a „nembaj” is. Hála Istennek. A szerenád már kicsit személyesebb esemény volt, hiszen „szívküldiszívnek”. A szív adta, a szív kapta, az élet szép. A májusi kosár szerintem már a legutóbbi idők „terméke”, ami talán már kicsit a konzumkultúra része, jelentsen ez bármit is. Az ünnepeink kereskedelmi tébollyá, esetleg zabálássá alakítása a modern idők hozadéka. Ezek az utolsó idők?

Mi is izgatottan vártuk a híres-nevezetes május éjszakát. A fiatal legények kisebb-nagyobb csapatokba, majd később esetleg hordákba verődtek Szatmár falvaiban. A jókedv és mámor faluról falura szállt, futótűzként terjedt. A hormonok forrása kibillentette a Földet egész éves pályájáról, persze erre a bölcs Föld jó előre felkészült. Kutyákkal ugattatta a Holdat, így visszatért a pálya, meg a gravitáció. A gravitáció hajnalra kicsit mindig ráerősített, ennek köszönhető, hogy a fiatalok akkor már kicsit közelebb kerültek a sárga földhöz, mint a Tejúthoz. Tej aznap este nem sok fogyott, a legények szomját más képletű italok oltották.

Ahogy mentünk bele az éjszakába, esetleg egy jó kiadós szalonnasütés után, a Tettek Mezeje volt a következő állomás. A Tettek Mezejéhez szükség volt fejszére és logisztikára. Példának okáért, ha Tiszabecsen akartunk májusfát állítani valakinek – mert ilyen is volt –, ahhoz oda kellett jutnunk valahogy. Hogy aztán valami gyümölcsfa látta kárát az ottani akciónak? Elévült.

A Tettek Mezeje egy adott pillanatban elhitette a fiatal suttyókkal, hogy mindenki Placido Domingo. Vagy Melis György. Ment az éneklés, mert „akinek nótája nincsen, annak szíve sincs…”. Ó, de jó is volt. Rudi bátyám mindig trombitált, Öcsi mindig az Ohiot („vár ránk a part, hív az Óhájóóóó”) akarta énekelni.

Szokás volt a kisajtók, kiskapuk összecserélgetése is, aminek a „jányos apák” nem mindig örültek, bár azért a büszkeség lesimította azt a kis pillanatnyi kellemetlenséget. Mi meg vigyorogva „leskeltük” őket. Májusra úgy virradtunk, ahogy kellett. Vidámsággal, boldogsággal, élményekkel.

Az Ecceri fiú is úgy gondolta egy valamikori „május éccakán”, még 1960 előtt, hogy szerenádot ad szíve választottjának. A cigánybanda ott volt egytől egyig, hiszen ők mindig ott voltak, ha esemény volt. A vén Káté, Zsigó, Ernő és természetesen bőgővel az utolsó Budai, „Csókollak Elemér”. Igazi szupergroup volt ez Vámosorosziban, a mi „száztagú bandánk”, igazi muzsikusok, akik EMBERként is megállták helyüket. Sok szép emlék fűződik hozzájuk, ők a „jókedv” lovagjai voltak. Az Ecceri fiú odavezényelte őket a „jányos házhoz” és felcsendült az „eine kleine nachtmusik”.

Az Ecceri fiú aztán mosolyogva konstatálhatta, hogy az ablakban fény gyulladt. Tudtára lett adva, hogy jó helyen kopogtat, a szívek összekacagtak.

Borbély Balázs tárcája a 90. Ünnepi Könyvhét és 18. Gyermekkönyvnapok ,,Olvassunk tárcát!" című rendezvényén hangzott el Nyíregyházán, 2019. június 14-én. Fotó: Kazai Béla.

Írta: Borbély Balázs

A hajhullámomnak akartam alárendelni további életemet, féltettem a pajkosan bodorított fürtjeimet

Az Ecceri fiúéknál Mikulás is hagyományos disznótoros nap volt, főleg Miklós (Mikulás) estéje. Volt, hogy hétköznap is megülték, megölték a derék állatot. Gyerekkoromból két olyan napra emlékezem, amikor nem akartam elaludni. Az egyik egy Miklós estéje volt, amikor a másnapi disznótorra készültünk nagyapámékhoz. Attól féltem, hogy nem fognak hajnali négykor felkelteni, ezért úgy gondoltam, hogy virrasztani fogok. Nem tudom, hogy este kilencig, vagy fél tízig tartott a virrasztás, mindenesetre egyenes ági felmenőim értékelték az elhatározásomat, így történhetett az, hogy másnap a hajnali sötétben boldogan lépdeltem apám nyomában a csikorgó hóban a „bótkerten”, le a „Kisvégre”. Ott aztán versenyeztünk, hogy ki fogja meg szerencsétlen disznó farkát, miközben a hentes biztos kézzel szúrt. A vér ömlött, a poharak koccantak (folyamatosan), mi meg táti szamárként figyeltük a „Nagyokat”. Kezdetben Pali báttya, majd Ábris báttya volt a „karmester”, Ábris bátyám a hagyományos reggeli hagymás vér helyett mindig friss paprikás szalonnát fogyasztott.

A másik „virrasztásom”, amit komolyan gondoltam, de talán még este nyolcig sem tartott, nem a Miklós/Mikulás naphoz köthető. Lehettem vagy tíz éves és Gyarmaton Surányi Viktor bácsi (volt szomszédunk) nyírt meg, úgy, hogy a frufrumba egy laza hullámot is sütött. Én annak a hullámnak annyira örültem, hogy terveim szerint örökre meg akartam tartani. A hajhullámomnak akartam alárendelni további életemet, féltettem a pajkosan bodorított fürtjeimet. Úgy gondoltam, hogy ülve fogok aludni (persze az ágyban). Kipárnáztam a hátam mögött, ahogy kell, aztán másnap reggel, amikor felébredtem, szomorúan néztem a tükörben az összeborzolt frizurámat. Ha nehezen is, de feldolgoztam.

Még mindig jobb volt a pár óráig besütött hullám, mint Elemér bátyám „nullás gépe”. A jelzett eszköz egy korabeli hajnyíró gép volt, amelyet nagybátyám kezelt. Amikor a szüleim „odavezényeltek” birkanyírásra, mindig szomorúan álltam fel a székből. Ha nem is tar kopaszon, de pár milliméteres hajzattal, sírásra görbülő szájjal bandukoltam hazafelé. Elemér bátyám harsány kacaja a kapunkig visszhangzott a fülemben. Az ember tragédiája.

Olyan is volt, nem is olyan régen, amikor úgy gondoltam, hogy majd magamat nyírom meg nyírógéppel. Addig játszottam a milliméterekkel, addig nyírtam egyre feljebb, egyre jobban, míg zsákutcába nem kerültem. Ott álltam a tükör előtt, de a tudomány megállt, nem tudtam, hogyan fejezhetném be a műveletet. Aztán végül borbélyék megoldották még aznap reggel, amit én kezdtem el, ők fejezték be. Azt is mondták, hogy rendszeres ez náluk: az ügyfél kezdi magát megnyírni, aztán kétségbe esik, majd náluk köt ki. Ők aztán szépen megnyírják, mint egy birkát.

Túléltünk mindent, ezt is, azt is. Tulajdonképpen eddig mindent túléltünk. Te is, aki olvasod, én is, aki írom. Remélem, hogy a saját halálunkat is túléljük, a borbély pedig olyan hullámot süt a frizuránkba, ami kibír minden fetrengést, hánykolódást.

Ha egyszer mégis meghalnánk (amit kétlek), akkor üzenem az utódoknak, hogy addig örüljenek, ameddig hisznek a Mikulásban, vagy a gyermekeik hisznek a Mikulásban, vagy a Mikulás hisz bennük.

Legyetek jók, ha tudtok!

Borbély Balázs tárcája a 90. Ünnepi Könyvhét és 18. Gyermekkönyvnapok ,,Olvassunk tárcát!" című rendezvényén hangzott el Nyíregyházán, 2019. június 14-én. Fotó:  Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár.

Írta: Ésik Sándor 

A jó aratásnak jó illata van

Az aratásnak illata van! Nem a mindent beborító, törekes porral szálló szalma tüsszentésre ingerlő orrpiszkálására gondolok, bár a kevésbé figyelmes és türelmetlen embernek talán csak ez marad meg a szaglószervében. Nem mondom, lehet, hogy ez az, ami jellegzetesnek mondható, no de…

Az aratás tulajdonképpen szép munka, tehát az illatokat regisztráló idegekben is valami jó emléknek kellene maradnia. Hogy csak tulajdonképpen szép? Kinek hogy… A reggeli harmatban például még a vizes szalma illatát érezni. Nem az elázottét, mert az tényleg szag. A lábon állóét, amelyen cseppé kerekedik és megfut a finom apró nedvességgyöngy, ha hozzáérünk. A harmatos gabonaszárnak olyan az illata, mint a régi fűzfateknőnek, miután a dagasztott tésztát már kiszakították. A megszáradt – a frissen száradt – szalmáé pedig már a barna korpáéra emlékeztet. Olyan, mint a kenyereké, amit mostanában újra felfedezünk.

A tábla szélén, ahol nem érte a földet a gyomirtó, ott terem a szagos bükköny. Akad már ember, aki nem tudja, hogy így hívják, és a gyerekét is arra tanítja: ez a lila, ez a vad földimogyoró. Badarság. Bükköny ez, tudja, akinek volt, ki megtanítsa. Olyan a levegő körülötte az orrnak, mint a látvány a szemnek. Szinte bántóan harsány a püspöklilája, az illata meg nehéz, mint a legdrágább parfümöké. Hangulat kell hozzá. Émelyítő a kedvenincs embernek, mámorító egy szerelmespárnak, annak pedig, aki arat – szép. És jó, mert egy szólam vagy csak egy hangjegy az illatszimfóniában.

Külön-külön talán csak egy ráérő ember szagolgat végig minden gazt – vagy egy vizslató aratási ellenőr? Igaz, ilyen talán már nincs is. A kombájnosok, a szemszállító traktorok vezetői csak a harmat felszálltáig érnek rá ilyen mihaszna dolgokra. Utána pedig már rajtuk terem a forró harmat: a verejték. Ez is hozzátartozik ám az aratási illatleltárhoz! A verejtéknek ugyanis még szintén nem bántó a szaga, csak az áporodott izzadságnak. Igaz, a kombájn porával nagyobb mennyiségben majdnem sárrá lesz, de büdössé csak másnap válik – ha hagyják. Aki nem kívülről való, annak nem tűnik fel a társa árasztotta ájer, talán, mert a sajátja is hasonló. Sőt bizonyos korig még vonzó is lehet egy csipetnyi friss stich, ellenkező neműek között persze. Talán csak a törődött embernek lesz egy kissé elkent szaga.

Mint a vágószerkezet kaszájának estefelé. Rajta a ráragadt rengeteg szétpréselődött zöld acat meg tölcsérvirágú folyóka. Ettől van az aratás esti illata. Ehhez már keverednek művi komponensek is, hogy mást ne említsünk: a kifolyt olaj, a csapágy mellett előbuggyant gépzsír. Ahol még lóval hozzák az ivóvizet: a fonnyadó lócitrom.

Az aratásnak illata van, valamint eleje és vége. Az illat mindennap más és más, ahogy fogy a vágnivaló, kevesbedik az erő, telik a magtár. A jó aratásnak jó illata van. A rossznak még sincs szaga. Olyankor az ember öröme kevesebb. Bánatában vigasz, hogy ahol végigdolgozta az évet, elvetette a reményét, ápolta a vágyakozását, legalább otthon érezte magát két-három hétig. Amíg a tarlót fel nem verte a szeder hamvas, semmire nem hasonlítható illatú gyümölcsével.

Ésik Sándor tárcája a 90. Ünnepi Könyvhét és 18. Gyermekkönyvnapok ,,Olvassunk tárcát!" című rendezvényén hangzott el Nyíregyházán, 2019. június 14-én. Fotó:  Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár.

A mű a szerző Csipkezsófika álma című tárcakötetében jelent meg.