Írta: Kulcsár Attila 

Itt mindenki törzsutas, ismerik egymást

Gedeon mindig nagy utazó volt. A gimnáziumba bejáró egyetemistaként kezdetben hetente, majd havonta megtette a 270 kilométert oda-vissza, a fővárosig. Amikor középvezető lett, már a cégközpontba kellett felutaznia, értekezletekre, beszámolókra, konferenciákra. Egy efféle felugrás akkor négy óra utazást jelentett csak oda, egy-egy értekezlet pedig néha két óráig tartott, egy konferencia négyig is. A pesti vízfej így működött régen, a személyesség a csapatépítés része volt.

Diákként autója nem volt, később se szeretett a vállalati kocsival utazni, mert mindig beült hozzá egy-két kolléga, azt el kellett fuvarozni ide, oda, aztán megvárni itt, ott. Visszaszokott a vonatra. Ott az ember fel tud készülni a beszámolójára, olvasgathat. Az étkezőkocsi volt erre a legalkalmasabb.

Mert ezek a mai nagyteres kocsik kriminálisak. Mindig van egy vidám társaság, akik vicceket mesélnek, és nagy hangon röhécselnek. Van néhány nagyothalló nagymama, aki folyton telefonálgat a lányának, hogy hova jöjjön ki elé kocsival – már elhagytuk ezt az állomást, most meg itt állunk… Ha meg egy nagy combú nővel hoz össze a MÁV, aki betolja a térdét a lábad közé, ne gondolj szexuális zaklatásra, csak nem fér el a bőröndjétől, amit az ülések között tárol.

Mindig van egy szomszéd, aki átkönyököl a karfán, biztos egy karrierista, aki itt sem tudja abbahagyni szokásait.

Legtöbbször felszáll egy unatkozó család is, és azonnal elkezdenek reggelizni. Csirkecombokat kolbásszal, uborkával, és végigeszik az utat. Meg is kínálnak: egyen már maga is, nem szép a sovány ember, de nem szereted a tápos csirkét.

Az se jobb, ha a szomszédod vegetáriánus. Nyúlajkával egész úton egy jégsalátát rágicsál.

Aztán azok a gyakori álldogálások, késések. Senki nem mond semmit, lassan jó volna még egy kávé. Megint egy gázolás? – kérdezed. Aztán beszól egy politizálós. Itt mindenki József Attilának képzeli magát. Ahhoz kevés egy vonat alá bújás. Mindennek ez a kormány az oka.

Gedeon már azonnal  az Utasellátó kocsiba szállt fel, nem a helyére. Ott kényelmesen elüldögélhetett. Megevett egy mangalicaszalonnás rántottát, visszafele egy sört, és négyszemélyes asztal mellett is zavartalanabbul utazott. Azt a típust szerette, amelyen bárpult is volt. Ha társalogni akart, odament a kávézóhoz, ott ő választotta ki, hogy kivel cseveg.

Amikor a MÁV kivonta a forgalomból a büfékocsikat, a törzsvendégek felháborodtak. Kérdezték a kalauzokat, hogy mi az oka. Így olcsóbb, meg mindegyik kocsi az – válaszolták –, de a WC ingyen van.

Gedeon, amikor nyugdíjba ment, megoldotta a problémáját. Vett a vasúttársaságtól egy leselejtezett étkezőkocsit és 15 méter sínt. Az állomásuk előtti téren ráemeltette a sínpárra a vagont, és szépen felújította. Az egyik oldalán lett az indulási ajtó, a másikon az érkezési, a végére kapcsolt egy TOP-TOJ illemhelyet, hiszen sört is akart árulni. Persze belső bejárattal, mert uraim, ez nem nyilvános WC.

A régi utasok közül sokan odaszoktak. Kijöttek kocsival a rokonok elé, a vonatok manapság mindig késnek, beültek addig, aztán meg ottfelejtették magukat. A gyerekek bosszankodva hazamentek busszal.

Máskor meg, akik lekésték a vonatukat, azok ültek be a következőig. Jó volt itt nosztalgiázni. Igaz, hogy csak kétféle étel van. Sonka tojással és tojásos szalonna, de az pont elég. Akinek Gundel-palacsinta kell, menjen a Gundel étterembe, akinek BIG-MAC, az meg a McDonald’sba.

Volt, aki régen is itt szeretett ismerkedni. Leült egy kétszemélyes asztalhoz.

– Már megint késünk, ezek a korszerűsítések borzasztóak. Pedig oda kell érnem időben Kisvárdára, válóperes tárgyalásom lesz.

– Nem késik – szól bele a másik utas –, és ez a vonat most Pestre megy.

– Jaj, bocsánat, akkor eltévesztettem, de honnan ismerem én kiskegyedet?

Van, aki sohase vett helyjegyet, csak fellépett az Utasellátó kocsiba, a kalauzt meghívta egy sörre a végállomásnál, és el volt intézve.

Márió is, a brazil gépsorból, még a fekete vonatok idején szokott ide. Rendes gyerek:

– Tesókám igyál meg velem egy Colát – szólítja meg ő is a jegyszedőt. – Ne bántsad a cigányokat, van jegyem is. Nélkülünk kihaltak volna már a magyarok.

A tűző nap elől az egyik oldalon a redőnyök mindig le vannak húzva, a másik oldalon a park fái árnyékolnak, de ide nem a tájat nézni ülnek be az emberek.

A kalauz pincérnek van öltözve: a menetrend szerint kimegy a konyhába, és bemondja:

–„Hamarosan Cegléd állomás következik. Leszálló utasainknak köszönjük, hogy az Utesellátó járatát választották!” – Néhányan leszállnak, de jönnek újak is.

Gyakran utazik rajta az alanyi költő, akinek csak itt van ihlete. Sok tépelődés után kész is a legújabb verse: „Egy gondolat bánt engemet, az egyszeregy mért mindig egy?”

Van, aki azért száll fel, mert egyszer hallott egy viccet, de elfelejtette a poénját, és hátha ismeri valaki. Kérdezgeti a pultnál, ki ismeri azt a viccet, hogy két szauna beszélget. Téged miért zártak be? Gőzöm sincs. ..

– Nekem sincs – mondják neki legtöbbször, de azért ide jár, mert egyszer csak elmondja neki valaki a csattanóját.

Itt mindenki törzsutas, ismerik egymást:– Túl vagy a csípőprotézisen? Na, hála Istennek! És a gyerekek? Meghalt a feleségem. Na, hála Istennek…

A zárórakor a kalauz bemondja, hogy hamarosan Nyíregyháza következik, végállomás. Leszálló utasainknak köszönjük, hogy fennhagyhatják csomagjaikat. Holnap őrizetlenül is megtalálják.

Egyszer én is ottfelejtettem a kézitáskámat a fogason. Benne volt a bankkártyám és a memóriakártyám. Egy hét múlva is megvolt. Itt senki nem lop. Minden emlék megőrződik.

Kulcsár Attila tárcája a 90. Ünnepi Könyvhét és 18. Gyermekkönyvnapok ,,Olvassunk tárcát!" című rendezvényén hangzott el Nyíregyházán, 2019. június 14-én. Fotó: Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár.