Írta: Kecskeméti Zsuzsa

Azt ismerem igazán, mikor az arany búza két oldalt kicsit elgörbíti a teret 

Mikor hosszú útról érkezem haza, alig várom, hogy elkezdjen tágulni a látóhatár. Ismerem, milyen az, mikor a zenit görbül. Szinte csak azt ismerem. A többit csak láttam már. Csak azt ismerem igazán, mikor az arany búza két oldalt kicsit elgörbíti a teret. Mikor gyerek voltam, nagyapám papírsárkányt csinált, és a búzában röptette nekünk. Szaladtunk, és a hajamba, a ruhámba belekaptak a kalászfejek, mintha ők is játszani akarnának. Perzselt a nap, és körülöttünk aranylott az Élet. Nagymamám mondta így. A búzát így hívta. Péter-Pálkor felszakad az élet, kisfiam, onnan számítjuk az aratást. A papírsárkány barna postapapírból volt, igazi nádból a teste, és a farkának spárgára mi köthettünk néhány újságdarabkát. Repült a felhőtlen kék égen, szabad és boldog volt, mint mi. Elfáradtunk, lehevertünk a búzában, és nevettünk, hogy majd ha jön vaddisznó, aki előttünk feküdt a meleg búzatöveken, ki fog a leggyorsabban futni.

Én ezt ismerem.

A pusztát, a szikesre száradt végtelen szabolcsi földet, ami soha nem volt terméketlen. Savanyú szőlőt termett, az igaz, de a másik nagyapám úgy megöntötte égkék színű rézgáliccal, hogy rögvest finom lett inkább, csak ne csinálja többet. Meg a tövébe temetett macskakölyök tetemek is biztos jót tettek neki, amiket – ő azt hitte, titokban – elásott oda. Azért én kötöztem rá szőlőkacsból meg pálcikából kis keresztet. Fogalmam nem volt, miért, de valahogy úgy éreztem, ennyi még nekik is jár.

Én ezt ismerem. 

A virágágyásokat, amikben krizantém termett, és vigyázni kellett rá, de azért megdicsért a nagymamám, ha át tudtam ugrani még szeptember közepén is, mikor már jó méteresek voltak a mindenszentre növesztett virgácsok. Aztán, mikor jött a hideg, jöttek idegenek is, és elvitték a gondosan őrizgetett növényeket. A garázsban kicsit olyan szag volt, mint a temetőben, ott laktak a busa fejű sárga és fehér krizantémok nagy fehér dézsákban, míg el nem adták őket. Messziről voltak csak szépek, de olyan jó lehetett magasugrásosat versenyezni felettük az uncsitesókkal, akikkel tele volt az udvar. 

Egyébként az a bizonyos aranyló élet, na, az tetszett nekem igazán. Mintha soha nem lett volna vége. Akkor is jó volt, ha nem volt sárkányozás. Nagypapám kivette a szemeket, hogy kóstoljuk meg, aztán megmutatta, hogy kell összemorzsolni lisztnek, aztán gyorsan hozzátette, hogy de nem itt a tanyán, hanem nagy malomüzemekben, még mielőtt rákényszerítettük volna egy kis őrlésre.

Én ezt ismerem. 

Meg az alföldi sokféle kukoricát, ami addig terem, míg a szem ellát, meg a napraforgóföldeket, és hogy ezek között kicsi erdősávok vannak, mert szegény őzikéknek is kell lakni valahol, ha már az erdőket kivágták, hogy az ember termelhessen rajta valamit. Aztán ismerem a katonás rendbe szedett almásokat, azokat az igazi szikkadt földű szabolcsi almásokat, ahol terem az alma júniustól októberig, és az ember nem bír végigfutni rajtuk egy megállással, mert hát itt az alföldön hely bizony van elég. És ha eluntam az almát, rögtön megismertem még a vicces nevű cigánymeggyest, a szilvásokat, ahol akár négy-öt féle szilva is megterem egy soron, mitöbb, ha nem vigyáz a gazda, egy fán is, az okos meg fosókát rak a szélire, hogy a lopós csak azt érje el. De ha már lefelé néztem, elég korán észrevettem, hogy a dinnye is itt terem nálunk a mezőn, hiába hívják görögnek. Azt is láttam hamar, hogy bizony a dinnye is lefelé görbíti a földgolyó szája szegletét, ha elég messze nézek, és néztem, ha már lehetett. És mivel néztem, hát ezt ismerem. Nagymamáim dalait, kedves szavát, finom porhavas süteményeit, nagypapáim meséit, huncut mondókáit, csendes biztonságát. Az alföld szeleit, porait, tikkasztó hőségét, hideg, kopogós nagy havait. Ismerem, ahogy zsendül a határ. Ismerem, ahogy kipattan az akác, a nyárfa levele. Ismerem, ahogy szól a szomszéd Erzsi néni, ahogy a lánygyerek is kisfiam. Nekem ez a hazám. Láttam a többit – csodaszép. Hegyek, völgyek, tengerek, tavak. Megszólítottak, rabul ejtettek, aztán egyszercsak eszembe jutott az a júniusi alma a tanyán, és hogy nem látom a végtelent. Hazahívott a térgörbítő aranyló élet. A végtelen látóhatár a szikes földön, a napraforgók, a kukoricaföldek. Nagypapám tenyerén a kis búzaszemek.

Mert én ezt ismerem.  

Kecskeméti Zsuzsa tárcája a 90. Ünnepi Könyvhét és 18. Gyermekkönyvnapok ,,Olvassunk tárcát!" című rendezvényén hangzott el Nyíregyházán, 2019. június 14-én. Fotó: Antal Krisztina.